Végre-valahára eljutottunk az Inception / Eredet című filmre is, és az azonnali benyomásom az volt róla, hogy abszolút lenyomja a Mátrixot, az Avatar pedig elbújhat mellette. A filmben a legérdekesebb nekem a felszín alatt mozgó több ezer éves történetek, mitológiai motívumok voltak, amiket elkezdtem összeírni, és bár eredetileg csak néhány kis lábjegyzetet terveztem, végül jöttek a betűk maguktól, aztán lett belőle egy hosszabb – bár való igaz, kicsit csapongó – elemzése a teljes filmnek, ami a szerintem legfontosabb, és talán kevésbé észlelt, elemekkel foglalkozik. Mivel lelövöm az egész filmet benne, olvasás előtt mindenképpen érdemes megnézni, és a hajtás után belevágok: először a lényeg, a film tartalmi elemzése, a mitológiai áthallásokkal, pontokba szedve; a végén pedig még néhány technikai megjegyzés.

  • Kifordított archetípusok. Aki ismer, tudja, hogy imádom a karakter-archetipusokat elemezni, és az Inception üdítő volt ebből a szempontból (ezt a szót többször fogom használni, mert tényleg). Mindig vannak ugyanis nagy filmek, amik nagyon jól kidolgozva bemutatnak egy-egy új archetípus-alfajt, ami addig nem volt, aztán mindenki azt másolja, szegény színészeket meg ezekbe typecast-olják onnantól. Pölö: voltak a klasszikus, tiszta egyértelmű mentorok (Obi-Wan), aztán a sötét mentor lett az a karakter aki megtanítja ugyan a hősnek a dolgokat de aztán ezt a képességet negatív morális előjellel szeretné alkalmaztatni (hogy maradjunk Nolannél, a Batman Begins is ilyen volt, meg a Wantedben Morgan Freeman).
    Itt meg azt láttuk, amit leírt már sok mindenki — pl. a majdnem minden kinti forgatókönyvíró (főleg a rosszabbak) által olvasott The Writer’s Journey Christopher Voglertől, csak eddig a részig már nem jutottak — hogy az archetípusok nem fixek, sőt, akkor lesznek igazán emberiek a figurák, ha a dramaturgiai helyzet határozza meg hogy ki mikor melyik archetípushoz illik a leginkább, illetve ha mindenki önmagához képest vesz fel egy archetípust ideiglenesen, amellé az archetípus mellé, ami őt központilag meghatározza.
    Ehhez kelleni fog egy másodszori végignézés, de figyeljétek majd meg, hogy milyen mesterien ugrálnak az archetípusok szereplőről szereplőre (pl. az antagonistáé a japánról Fisherre, aztán a feleségre) mentor szerepében. DiCaprio Ellen Paige mentora, de DiCaprio-nak is ott az öreg mentor Michael Caine, a közel-keleti jelenetben az idős mester a legnagyobb mentor de rá nem figyel senki, amikor eldobja az igazi nagy kérdést, hogy akkor melyik az álom és melyik a valóság. (Klisé? Lehet, de egy egész életre jó kérdés, az ilyesmi nekem is gyerekkoromban jutott eszembe először, mint Nolannek. Ez a jó kérdések egyike, amit fel lehet tenni magunknak néha. Vagy állandóan.)
  • Mindezt azért írtam felvezetésnek, mert hogy ott az igazi nagy gyanússág, Ellen Paige karaktere, egyébként a film egyetlen arcbatolt mitológiai utalása (szia Ariadné, építsél labirintust). Egyébként itt jegyzem meg, hogy végre valaki nem a Juno-karaktert nyomja rá Paige-re, mert egyébként jól játszik a csaj. Szóval itt van ez a hölgy, aki alapvetően a Vogler-féle rendszer szerint Ally, azaz segítőtárs-archetípus — de nagyon hamar kinövi ezt a szerepet. Egyrészt van egy markáns szűz-archetípus (ld. a zseniális csókjelenet), ami a film végén lesz nagyon fontos, ahol egy gyönyörű élet-halál-újjászületés körforgást látunk egy istennőhármasság-konfliktus képében kibontakozni. Mi történik?
    1. Az Anyaistennő halott, megölte (bár közvetve) a hős, akinek ez a hübrisze, vagy feloldatlan karmája, vagy feloldatlan pszichológiai konfliktusa, mindenki válassza ki a neki tetsző iskolát. Ezzel egyébként a film a számos mitológiában előforduló férfi-női őskonfliktust dolgozza fel, ami nem egyszer a kezdetben fennálló aranykori állapot megszűnését okozza. A pattern mindenhol ugyanaz: valamilyen külső körülmény miatt a kezdeti férfi-női egyensúly felborul valami miatt, amitől a nőiség maga sérül, és ettől borul a világrend. (Ebből lett a középkori kereszténységben az a nem túl jó értelmezés hogy “minden azé’ van mer’ az Éva elcseszte az almával”, lásd még Eve is evil-mozgalom.)
    2. Az Anya helyét átveszi egy korrumpálódott istennőalak (nem csoda, végülis a sérült férfi-psziché szüleménye mi más lenne, mint egy sérült anyaistennő?), aki egyben az alvilág urává is válik (a mitológiai alvilág meg a feldolgozatlan tudatalatti, ami a mitológia egyszerű de nagyszerű egyenlőségjeleinek egyike).
    3. A férfi nem tudja magától feloldani a konfliktust. Mi oldja fel? A tiszta szűz-archetípus ideiglenesen felveszi az Öregasszony vagy Banya-archetípust, a háromarcú istennőiségek harmadik alakját, az elengedés/feloldás halálistenének maszkját, és oldja fel ezzel a konfliktust. Ezért volt muszáj, hogy ő legyen a szűz-archetípus, mert így tudja megújítani a körforgást, és ezzel a világot.
    Hoppá, csak nem megérkeztünk az ógörög top secret beavatásokhoz, az Eleuziszi misztériumokhoz? Úgy tűnik, megvan Démétér (Mal), Khoré (alap-Ariadne) és Perszephoné (filmvégi/alvilági Ariadne) is, valamint a természeti körforgás, amit a történetük megjelenít.
  • Az előzőekből következő végkövetkeztetés: mi is a hős célja? Elérni a gyerekeit, akik egész véletlenül:
    1. az egész film során illanékony, éteri alakok (vesd össze az élénk, telített színhasználatot a gyerekeket mutató képsoroknál)
    2. az egész film során elérhetetlen, tökéletes emlékképként léteznek, egy valaha volt egyensúly tökéletes emlékképeként
    3.     egy kisfiú és egy kislány akik idillikus környezetben, konfliktus nélkül léteznek.
    Vagyis miről szól a film mitológiai szinten: a kibillent férfi-női egyensúly visszaállításáról. I rest my case, your honour.
  • Mit mond még a film, amit ritkán szoktak kommerszfilmek mondani? Igen, ott az apakonfliktus, de az még mindig csak a felszín, mert alatta ott van az anyakonfliktus. Via szúrta ki a közel-keleti jelenetben, amikor Cobb menekül, a gyönyörű szülőcsatorna-utalást, ami külön megerősíti Cobb anyakonfliktusát.
  • Érdekes megnézni a beavatottak és avatatlanok szintjeit, ki milyen mélyre jut a történetben. Először dobják ki a comic relief-karaktert — a mélyebb szinteken a pusztán stresszoldásra használt humornak nincs helye. Aztán egyre mélyebb szintekre egyre kevesebben juthatnak el, ehhez is kell még egy végignézés hogy ki pontosan hogy van a köztes szinteken.
    Mindenesetre a lényeg, hogy a pszichológiai profilt felállító fickó ugye arra jutott, a legmélyebben az apakonfliktus van. (Itt fel is szisszentem egy picit, félve, hogy ez a sablon lesz csak ezredjére is kibontva, aztán utána annál nagyobb volt a meglepetés és megelégedés, hogy mennyivel mélyebbre mennek később.) Ő addig a szintig is ment le a végén, az igazi mély konfliktus megélése csak DiCaprio és Ellen Paige karakterei hivatottak. Itt vissza is térnék ahhoz, hogy mi a rendkívül gyanús Ariadne karakterében.
    1. Már eleve jobb abban, amit DiCaprio csinált régen, mint DiCaprio, pedig még el se kezdte. (Mondta a Michael Caine-figura.)
    2. Rövid gyakorlás után profibb a dologban mint DiCaprio. (Ismeri el DiCaprio.)
    3. Az álomszinteken azonnal mélyebbre jut, mint bárki más a filmben, és végig DiCaprio mellett marad..
    4. Végig ő DiCaprio katalizátora abban, hogy oldja fel a karmáját/konfliktusát.
    Ezek mind Paige karakterének istennői segítő alakját támasztják alá.
  • Szintén Via vette észre a film egy újabb szintjét, ami az Edith Piaf-párhuzam. A Wikipedia szerint az volt a sorrend, hogy Nolan megírta a filmet, eleve azzal, hogy Edith Piaf zenéje, ráadásul a Non, je ne regrette rien című (= nem, nem bánok semmit) az álomutazók felébredő-zenéje. Aztán Mal szerepét megkapta Marion Cotillard, aki épp Edith Piaf-alakításáért kapott Oscart. Nolan erre majdnem kihúzta a filmből, de a zenét szerző Hans Zimmer, meggyőzte, hogy tegye vissza. Zimmer ezután tette bele a zenébe a folyamatos utalásokat a Piaf-zenére (a különböző álomszinteken egyre lassabb taktusokat — a legmélyebb szint leglassabb zenéje lett ugye az a “tülkölés”, ami a trailer zenéjének alapja is lett aztán). Na most tegyük egymás mellé, ezek a srácok Edith Piaf zenéjére ébrednek, a korábban Edith Piafot megszemélyesítő színésznő által játszott karakter próbálja rávenni a karaktert, hogy ébredjen fel, majd a film azzal a felütéssel végződik, hogy ez még mindig egy álom. Gyönyörű.
  • És ha már itt tartunk, itt az utolsó lényeges pont, a film címe. A magyar cím másra irányítja a figyelmet, mint az eredeti, de mindkettő valid, csak tudjatok az eredeti cím sugallmazásáról is, mert az a lényegesebb.
    Kezdjük a magyar címmel. Eredet, vagyis a film legvégének kérdése eszerint az, hogy ki az álmodó, lásd még Szabó Lőrinc: “Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet?” Ez is egy jó kis zen koan, de az eredeti nekem még jobban tetszik. Ugyanis a film eredeti címe az incepció, a tudatalatti hiedelem-beültetés, és a film katarzisában megtudjuk, hogy minden baj eredője az volt, hogy DiCaprio elültetett egy gondolatot a nő pszichéjében (ez is milyen zen, hogy mindig a gondolkodással van a baj!). Vagyis a film címe azt kérdezi tőled, hogy beléd milyen gondolatot tápláltak, amit annyira elhittél, hogy most azt hiszed, hogy az a valóság?

Végül néhány megjegyzés a film technikai oldaláról, egyebekről:

  • Felüdülés volt a minimális(nak tűnő) CG. Nagyon unom már azokat a filmeket, amiket szét-számítógépgrafikáznak, illetve amiben egy csomó snitt csak azért van a filmben, hogy jól nézzen ki 3D-ben, vagy egyáltalán a vásznon — aztán a DVD-változatban, amikor már TV-n nézem, akkor meg ásítok. Hát itt ilyen nem volt. A hotelfolyosós jelenetfolyam, ami minden visszavágásnál rádobott még valamit, lélegzetelállító volt, egyes snitteknél tátott szájjal vigyorogtam, annyira lenyűgözött (összehasonlításképp: amikor rászállt a kis fehér bigyó 3D-ben Neytiri nyílhegyére az Avatarban, akkor nem; na jó, egy kicsit, de nem akartam megfogni). És maga a technika elméletben egyszerű — már a Jamiroquai Canned Heatjében is volt (meg biztos korábban is, de én itt láttam először) –, mégis mekkorát üt, és tényleg teljesen diszorientál.
  • A párizsi kávézós jelenetnél azonnal a Broken Sword című PC-kalandjáték sorozat első részének legelső jelenete jutott az eszembe, aminek szintén egy csendes párizsi kávézó a helyszíne, amibe aztán teljesen váratlanul jön be a hatalmas robbanás. És itt is ugyanez történt, ennek plot-szempontból semmi jelentősége, de vicces az áthallás, kíváncsi vagyok, van-e alapja. A második részben is van egy, talán szintén párizsi kávézó, ami még jobban hasonlít a filmbeli helyszínre, ezt láthatjátok itt jobbra.
  • Nagyon tetszett a szinkron nekem és Viának is. Tóth Tamás volt a magyar szöveg, rendkívül pontos volt a szöveg ritmusa, választékos volt a nyelvezet. A szinkron akkor a legjobb, ha nem tűnik fel, hogy szinkronos a film, és ez ma már sajnos ritka, még a mozifilmeknél is, de ez esetben nagyon jó munkát végzett. Ugyanígy a színészek, Hevér Gábor (DiCaprio), Györgyi Anna (Marion Cotillard) és Bogdányi Titanilla (Ellen Paige) is nagyon jók voltak, utóbbi különösen jó választás. Úgyhogy ez a kevés olyan mostani film egyike, amit szinkronosan is nagyon ajánlok mindenkinek.

Kiváncsi vagyok ám, hogy ti mit szóltok ehhez az értelmezéshez, illetve egyáltalán, hogy nektek hogy tetszett a film. Úgy tűnik, az embereknek bejön a maga 9/10-es IMDB-pontszámával, igaz, a Toy Story 3 is 8.8-on áll, pedig nekem az idei egyik legnagyobb csalódás volt a mondanivalója miatt, na de erről majd máskor.