Sokat gondolkodtam, mivel kezdjem a posztolást, de adta magát, hogy azzal, amit épp most néztünk, úgyhogy ugorjunk egy kicsit bele a Salt ügynök mitológiájába.
 
Nincs más megoldásom Angelina Jolie filmjeire, minthogy ő különböző istennői megtestesüléseket játszik. Ott volt a rókatündér-vadászistennő a Wantedben, most meg a Saltban ő maga Kali, aki teljesen mindegy hogy milyen testfelépítéssel, de halomra öli a harcos férfiakat. Illetve csak kiüti a legtöbbet, de ez csak a modern amerikai politikai korrektség tompítása. Más nő nincs a filmben, két-három FBI-titkárnőt meg az amerikai elnök headsetes asszisztensét kivéve, mind a két mondatával. Úgyhogy Kali segítői, akik a mellékelt tipikus Kali-ábrázolás bal oldalán láthatóak kardokkal, levágott fejekkel és meztelen felsőtesttel, sajnos nem jelennek meg a filmben.
A képhez kapcsolt mitológiai történet szerint Kali rengeteg démon kinyírása után extatikus örömtáncba kezd, amibe az egész világ beleremeg. Bár szól neki Siva, hogy azért kicsit halkabban, de hát csak nem hagyja abba az asszony. Úgyhogy Siva aláfekszik, és a testével felfogja a rengéseket, amíg a hölgy rá nem jön, hogy annyira talán nem kellene örülni, hogy attól szétessen az univerzum. Ami perspektívát ad ennek a sztorinak, az az az értelmezés, hogy Siva a végtelen tudat megtestesítőjeként mozdulatlan és passzív, Kali pedig a Shakti, az energia zabolázatlan megtestesítőjeként végtelenül aktív. Férfi-nő kettős = tudat-energia kettős, meg is van a klasszikus indiai felosztás.
Na most a Saltban a férfiak nagyjából ezt a szerepet töltik be. Vagy passzívan nézik, ahogy Angelina végtelen energiával, megállíthatatlanul táncolja körbe Washingtont és New Yorkot, vagy próbálnak szólni neki, hogy ezt azért nem kéne. Akkor lenne mondjuk igazán érdekes a film, ha tényleg lenne egy méltó Siva ellenpárja Saltnak, egy olyan Morgan Freeman kaliberű (ha már úgyis mindig ő játssza Istent), aki meg tudja zabolázni. Mert hogy sajnos megint csak sötét mentor van a filmben, aki meg tudja tanítani a hősmesterséget, csak a rossz oldalra képez ki. Pedig a régi mitológiákból tudjuk, hogy még a “kész” hősöknek is mindig van mit tanulni.
 
Salt viszont még ezzel a felvezetéssel sem nevezhető igazán női karakternek, ugyanis nincs végigvive a figura, nincs benne az az igazi fékevesztett tombolás, amitől valóban egyedi lehetne (az ideális valahol eközött és a modern amerikai filmtörténet másik nagy Kali-ábrázolása, a Nyolcadik utas a halál-sorozat alienje között lenne, de arról majd máskor mesélek). Persze nem annyira meglepő az hogy félig férfi félig nő szereplőt kaptunk, mert hogy eredetileg Tom Cruise játszotta volna a figurát, így a már kész könyvet írták át Jolie-ra (mondjuk áldjuk az eget, hogy így történt, legalább egy minimális férfi-női dinamika került a filmbe).
Cserébe kapunk egy Wantedhez hasonló tündérszerűséget, az alakváltó shapeshifter-archetípust, aki ha nem is az alakját, de a hajszínét és ruháit folyton váltogatja, ráadásul még illékony is, tekintve, hogy tud úgy szembesétálni az irányába rohanó tömeggel, hogy a tömegből nem veszik észre. Ha már shapeshifter, érdekes hős-shapeshifter hibrid volt ez, mondom azoknak, akik követik az amerikai kommerszfilm hőstipológiáját. Kicsit hasonlít nekem ezzel Héraklészre és a többi klasszikus hősre akik nem cicóznak, hanem a morálisan kifogásolható dolgokat is elvégzik, és épp azért hősök, mert más nem csinálja meg helyettük. Ezt viszont nem tudom folytatni spoiler nélkül, úgyhogy tovább után folytatjuk azokkal, akik már látták a filmet — vagy nem bánják, ha lelövöm az összes csavart.
Viszont nyilván egy mai történetbe nagyon nem férne bele, ha Salt tényleg megöli az orosz elnököt, mert mondjuk egy görög mitológiai történetbe még talán beleférne, de ma nem mitológiai, hanem politikai üzenete lenne egy olyan fordulatnak, hogy pont az amerikabarát orosz elnököt intézik el. Így viszont vele meg eljátszottak egy szép halál-feltámadás motívumot, ezzel pedig egy kis feltámasztó istenanya is keveredett ebbe a Kaliba, ráadásul pókkal operál, ami meg kapcsolat az amerikai őslakos mitológiák Pókasszony vagy Pók-nagymama alakjához, szintén teremtő istenségekhez.
 
Talán mitológiáról ennyit, térjünk át a dramaturgiára, ami inkább bajos volt nekem.
A film talán legmarkánsabb eleme, hogy Angelina Jolie szalad. Nekem végeredményben erről szól ez a film, és ezek is a legjobb pontjai. Angie ugyanis baromi jól el tudta adni a szaladásokat, a menekülő nő figuráját. Amíg ez marad, és a “nagyon jól képzett ügynök de azért nem természetfeletti” típusú move-okat látjuk tőle, addig teljesen rendben is van. Később aztán, amikor már megtörtént az első nagy csavar, és bent ül a rendőrautóban, és nagyon néz, amolyan gonoszul, hogy tudjad, hogy ő most valamire készül, az már nekem nem volt hihető, az plot-fordulat és nem karakter-fordulat a részéről. Persze, akkor meg nagyon abba az irányba akarták tolni a sztorit.
Aztán a vége felé a liftjelenetnél, na ott borult a suspension of disbelief. Akkorát nem tud esni, hogy azokat elkapja. Ne már, hogy ott lecsúszik, hát ledörzsölődik a kezéről a bőr. (Ilyeneket szoktunk mi mondani a filmnek, hátha meggondolja magát, de nem.) Meg ahogy Salt lövi a golyóálló üveget, amiről tudja, hogy golyóálló üveg, aztán még löködi is egy kicsit, az eddigi kémtevékenységéhez képest elég amatőr megoldás.
 
Egyébként engem átejtett a csavar. Végig azt mondtam, hogy á, ez a film akkor lenne csak izgalmas, ha tényleg orosz kém lenne és lelőné az elnököt. Le is lőtte, na akkor kezdett izgalmas lenni. Viszont annál is inkább problémás a film legeleje, amikor is nem lehet érteni a motivációkat. Illetve, hogy nem tudom eldönteni, hogy vajon azért nem lehet érteni a motivációkat, mert majd később megtudjuk, vagy azért, mert rossz a film dramaturgiailag? Kicsit mindkettő benne van a pakliban, ott a váltás a kihallgatástól a menekülésig túlzottan gyors, kapkodtam a fejem, olyan hirtelen történtek a váltások. Bejön egy fickó, azt állítja orosz kém, feladja magát, aztán elmondja a hosszú establishing mesét csak azért, hogy kibukjon Salt mint beépített orosz ügynök? És a másik szobában a titkárnő dönti el a wireless agyhullám-szkennelő gépével (érdekelne a működési elve), hogy Salt nem kóser? Amekkora dramaturgiai súlya van ennek a jelenetnek, annyira rövid és annyira súlytalan ez a váltás. “Ja, orosz kém? Jó.” Nem tiszta az sem, ki miért hisz vagy nem hisz Jolie-nak, kizárólag az van megmagyarázva később, hogy ő ezek után miért kezd el nagyon menekülni, a többiek reakciói és tettei nem egészen.
Sajnos ez végig igaz a két FBI-férfira is, akik nincsenek kihasználva, egy nagyon gyenge egymásnak-ellentmondó dialógpárost alkotnak. Ők is teljesen súlytalanok, a végén a fekete férfinek nem is tudom, miért kellene szurkolnom, hogy higgyen Jolie-nak, hiszen racionális, szabálykövető átlagember-jellegével gondolom a szerzői szándék szerint ő a néző azonosulási pontja, a film felénél eltűnt, hogy a legvégén jöjjön csak vissza. (Vagy ha volt is, nem látszott, ami ugyanaz.)
Újabb érthetetlen pont, hogy Salt miért érzékenyült el a kilenc millió ártatlan ember meghalásának ötletétől. Ez inkább színészvezetési gond lesz, mert ha döbbenet lett volna az arcán, akkor az logikus lenne, de inkább ilyen érzelmes elérzékenyülés volt, az a fajta, ami a Darth Vader arcán nem látszik, mielőtt mégis visszaáll a jó oldalra. De itt ez nem volt indokolt, hiszen ekkorra már világos, hogy arra ment ki a játék, hogy a gonoszembereken bosszút álljon Angie, így nem kellett ilyenforma változást megmutatni. Vagy az átlag amerikai nézőnek mégiscsak? Fene tudja.
 
De ezek igazából másodpercnyi nüanszok, mert önmagában egy kellemes nyáresti szaladgálós, agykifújós A-költségvetésű B-film. Az egyetlen nagy bajom a Salttal az, hogy nem mondott semmit. Illetve nem is akart mondani, legalább a Bond-ellenfelek mindig mondtak valamit, hogy miért rossz a világ, és igazuk is volt. Vagy a másik előkép, a Bourne-ban – még az elsőben -, ott meg egy nagyon erős vágya hajtotta a főhőst, és az elvitte a hátán a filmet. Illetve volt még benne az az egész ismeretlen kerettörténet, amiben kvázi gyalogként voltak a benne szereplő figurák, és megvillantak bizonyos részei a kirakósnak — mint a nádas-jelenetben a puskás emberrel, ami minden szempontból a kedvencem az első Bourne-filmben, amikor a két szakmabeli beszélget.
Na mindenesetre a Saltban bőven lett volna miről beszélni (értem ez alatt akár azt, hogy megmutatni, akár azt, hogy a plotban sejtetni, akár azt, hogy utalni rá, akár még azt is, hogy nyíltan kimondani). Az egész kortárs politika-szál lógott a levegőben. Ott volt egy alelnöki temetés, engem tök érdekelt volna hogy miért is temetjük ezt az urat. Kis kikacsintás a világba. Aztán a főgonoszok motivációi. Lenyomjuk Amerikát? Lame, gyerekek, nézzetek az órára, mikor volt vége a hidegháborúnak? 93-ban még oké ez a duma, de 2010-ben nem hihető motivációs indok. Az egész mögött álló öreg fószert is hagytam volna még legalább csak egy kicsit beszélni. Talán úgy készült a forgatókönyv, hogy eleve csak a funkcionális, a krimi-szálhoz kellő mondatokat tették bele, és minden egyéb “extra” bele se került. Mert még a szerencsétlen férj is, akit legnagyobb megdöbbenésemre ott rögtön lepuffantottak, csak egy fél szemkörzést kapott Salttól. Ha tényleg szerette, ahogy azt a film is erősen sugallja a flashbackekkel, akkor tessék visszamenni, legyen ott vele egy kicsit, lássunk egy kistotált, szavak nélkül, csak pár másodpercig ami nem a pörgés.
A vége meg, hát meh. Kötelező sequel-befejezés, nyitva hagyva, mondjuk volt egy szép szimbolikus tabula rasa a vízben elmerülés és onnan előjövés-szekvenciával, de a futunk a hóban fade-out az ilyen jaj, hol vágjuk el, hol vágjuk el, itt vágjuk el mert nincs több ötletem.
 
Szóval a fentiek miatt csak egyszernézős film a Salt, de az élvezhetősége miatt egyszer viszont nézős, és nem közben kisétálós. És meglepően érdekesek a mitológiai áthallásai is.